Megrázó látvány volt a roncsmező, 550 kilométerre a newfoundlandi partoktól. A kísérteties tengerfenéken hallani véltem az 1912. április 15-ei hideg hajnalon elpusztultak hangját…

Rekesznyi bontatlan pezsgő hevert az aljzaton, arra emlékeztetve, hogy a Titanic a gazdagok és hatalmasok úszó palotája volt. Magát a rekeszt már rég megették a farontó puhatestűek. Szétszóródott piros-fehér mintás csempék feküdtek mellette, feltehetően az egyik társalgóból. Hirtelen megláttam egy oldalára fordult női cipőt, a közelben három nagy fésűt meg egy pár kisebb méretű, talán gyerekcipőt. Mellettük egy kis kézi tükör.

Vajon hogyan kerültek egymás mellé ezek a tárgyak a tengerfenéken? A nagyobb cipő egy anyáé lehetett, aki épp lánya hosszú haját fésülte? Milyen gyermekarc nézhetett vissza egykor a tükörből? Nem messze további cipők: egy fiatal lány lábbelijei valami olyasmi mellett, ami egy matróz fekete esőköpenyének tűnt. Egy pár cipő nem süllyed magától 3800 métert a tengerfenékig; utolsó útját együtt tette meg.

Immár 19 esztendeje, egy francia–amerikai expedíció tagjaként fedeztem föl a Titanic roncsait. Most visszatértem megnézni, mi változott. Tudtam, hogy egy roncsmentő magáncég (az rms Titanic, Inc.) több merülést szervezett ide, s több ezer tárgyat hozott felszínre legálisan a hullámsírból, melyet én magam szentnek tartok. Orosz tengeralattjárók – mások mellett – James Cameron hollywoodi filmrendezőt is levitték a roncsokhoz, és bár törvényt ők sem sértettek, egyikük állítólag nekiütközött az elsüllyedt hajótestnek. Miközben a roncsmentő cég megpróbálta kiemelni a roncs egyik darabját, kirándulóhajók köröztek a tengeren. Egy sörgyár díjat tűzött ki, hogy hozzanak fel több üveg sört, egy New York-i pár pedig tengeralattjárón ereszkedett alá a Titanic hajóorrára, hogy egybekeljenek. Kutya-komédia! Úgy reméltem, hogy ez sohasem következik be! Azt szorgalmaztam, hogy övezze tisztelet a Titanic maradványait – akárcsak az Arizona csatahajó roncsát Pearl Harborban –, s mégis bazári látványossággá tették.